A velencei karnevál ál arca 

Ha van olyan esemény a világon, amelyen életében egyszer mindenki ott szeretni lenni, az biztos, hogy a velencei karnevál. Csodálatos, fantasztikus, lenyűgöző, szól a fáma. Ebben a pár hétben válik azzá a város gondolják, amit gondolnak róla: a maskarások pazar, titokzatos és szenvedélyes világává. Az időutazás i-jére pont kerül, fényképezőgépek, szelfibotok, és látványshow-k ide vagy oda. Úgy szép az imitáció, hogy valóságnak gondoljuk a tárgyát, s úgy klassz élni, hogy a csoda képezi a mindennapjaink. Még eggyel több ok, hogy Velencében élni¹ csodálatos, sőt! Évente egyszer, még vigad is az ember. 

Köztudott, hogy régen a velenceiek kezéhez maszk tapadt, nem csupán a karnevál idején. Volt idő, hogy akár karácsonytól húsvétig engedelmet kaptak az ál arc viseléséhez, következmények nélkül. Hiszen az álarc elrejt, megvéd, felruház, így szabadságot ad. Egy maszkot viselő embert nem lehetett letartóztatni és felelősségre vonni tetteiért, hiszen nem is létezett. Egy ál arcnak nincsen múltja, nincs jövője, csak egy jelenség, amely előbb-utóbb elbukik. A velenceiek megadták a lehetőséget, hogy szembenézzenek önmagukkal és játszanak. Eljátszottak a gondolattal, másokkal és a képzelettel. Persze én sem tudom biztosan, csak így mesélik, illetve én így képzelem.

Manapság, a maskara maga képezi magát a karnevált. Turisták ezrei látogatnak a szigetre látni a mesteri alkotásokat, amelyekbe a maskarát kiszolgáló emberek bújnak. Megváltozott a szolgálat. Gyönyörűek, kétség kívül, s valóban maga a gyönyör látni az egyedülálló ruhakölteményeket egy önmagában gyönyörű városban. Halmozott, túlcsorduló művészet, a róluk készült fényképeket beleértve. Ám csupán ennyi volna a velencei karnevál? Valakinek igen.

Engem anno, sok évvel ezelőtt, szenvedélyes, gyermeki fejjel így fújt el a szigetről a szél: „Az éjszakai fényekben bolyongsz a sikátorokban, egy álomszerű maskarás épp belép egy titkos ajtón, s minden vágyad az, amitől valójában halálosan rettegsz. Tudod, hogy csak te érzed. Velence maga a férfi, az élet, a világ, amit egész életedben keresel. Te pedig ott vagy egyedül Velencében. De mindez nem a valóság. Mert mindenki más, az emberek, Velencében vannak, de te nem. Benned, benned van Velence.”

Olaszország „drágaköve” egyike azon helyeknek, amelyek nem csupán úti célok, hanem maguk, az utazások. Kívül van a realitáson, utaztat térben, időben és világok között. A velencei karnevált megrendezik minden évben, pazar nyitóünnepséggel, busás estélyekkel és felvonulásokkal. A velenceiek így őrzik tovább ezt ünnepet, így képzelik. Az egy négyzetméterre jutó túl sok turisták száma ilyenkor meghatványozódik, a helyi lakos pedig e hetekben is éli korántsem szürke, de nem rendkívüli napjait. Néha belebotlik egy-egy maskarásba, látja, ahogy az fáradt lábakkal, kiábrándítóan hús-vér emberként tér haza a szomszéd házba, ám mi nem akarjuk tudni. Amit mi akarunk, arról még beszélni sem illendő.
Ám szerencsére az a szép a velencei karneválban, hogy hiába tart csak néhány hétig a gyakorlatban, titokban egész évben ott ünnepel a városban. Ha a maskarások le is vetik a csodálatos ruhakölteményeket, és az év további napjain leplezetlen arccal élnek, a város ezt nem tudja megtenni, mert Velence maga az álarc. A különleges maszkok pedig nyíltan ott lapulnak, a turistákra várva.

A tradicionális velencei „népmaszk” a Baùta, vagy más néven a Larva, a 13. században jelent meg először, s egészen a 18. század végéig kedvelt öltözék volt a szigeten. „Uniformis” mondhatnánk, ugyanis valóban viselhette bárki, rangtól és nemtől függetlenül. A nem mindennapi, de korántsem rendkívüli viseletéhez alkalmazkodik a maszk formája is. Az állkapocsnál, az arctól előre eltávolodó, háromszög csúcsban végződő álarc megengedte, hogy igyanak, egyenek, és beszéljenek anélkül, hogy levennék azt. Hiszen nem maskara volt, hanem ál arc. Láthatatlan a láthatatlanok közt. Az álcázó outfit fekete köpennyel, fekete nadrággal és fekete háromszögű kalappal volt teljes, s mentes a különlegességtől. Továbbá a csillámportól és a tollaktól.
Amennyiben a Baùta elvileg férfiarcot rejt, a női arcokat egy eredetileg francia, szintén végtelenül egyszerű, apró, az arcívet követő fekete maszk fedte oltalom alá. A Moretta, vagyis a „néma cselédlány” testesítette meg és csigázta fel a férfi vágyát. Ismeretlen, feltételezhetően gyönyörű, rangtalan, ismeretlen családi állapotú, kacér, de egyben némán tartózkodó hölgy, akinek felfedni eredeti személyazonosságát volt a hódítás magasiskolája. Ugyanis, valóban néma volt a Moretta. Az eredeti álarcot csupán a belül található gomb szájba vételével és szájban tartásával lehetett csak viselni. Így, ha a hölgy úgy döntött, hogy egyáltalán válaszra méltatja az udvarló és ostromló szavakat, vagy csupán tiltakozni akar, nyomban fel is fedte kilétét a kiválasztottnak.

A legizgalmasabb maszk pedig a Gnaga, a macska. Ma is megtalálható minden velencei műhelyben, s bizonyára számos, talán naivan tudatlan turista otthona falán őrzi az utazás szép emlékeit. Izgalmas. Mondom, izgalmas. Ugyanis, habár kevésbé volt mindennapi viselet, de viselete megbecsült volt, bizonyos értelemben és bizonyos körökben. A Baùta az anonim férfi, a Moretta az anonim nő, a Gnaga az anonim állat. Hiszen macska. Ha egy férfi nem is lehet nő, még nősténymacska lehet, avagy fordítva. Az emberi testet birtokló cica már jócskán túlmutat a valóságon, a maskara lényegi mivoltját viseli magán, a színjátszás, a szórakozás és a fesztelenség játékát. Játszik. Játszik az erkölcsi határokkal. Ahogyan pedig mint már említettük, az akkori jog értelmében, maszkot viselő embert nem lehetett letartóztatni, pláne nem egy állatot. Így, a macskák mindenféle sértést elkövető vigadalma ellen tehetetlen volt a telhetetlen város. Homoszexualitás, paráználkodás, közszeméremsértés, garázdálkodás mindaz, amely az akkori cicázást foglalhatta magában. Így feltételezhetjük, hogy a Fondamenta delle Tette – a fordítást ez esetben elkerüljük –, ahol a lakosság körülbelül 7%-a, a professzionális prostituáltak éltek a szigeten, valószínűleg nem a velenceiek, hanem a macskák kedvelt városrésze volt. 

Miért fontosak e maszkok? Mert megtestesítik a sziget lényegét: a titkot. Velence titka, maga a titok. A szenvedély és élvezet vágyának titka. A világ virtuálissá válhat körülötte, de a sziget harcol, igyekszik megőrizni önmagát. Itt nincs helye a nagy üveg irodaházaknak, az autógyáraknak, a plázáknak, a csinovnyik létnek. Minden csupán a túlcsorduló művészetről, ínyenc élvezetről és hagyományról szól. Királynői, jogos felsőbbrendűséggel definiálja magát jogosan világörökséggé. A régi paloták, a kiismerhetetlennek tűnő sikátorok, a gondolák perspektívája magukban hordozzák a Baùták, a Moretták és a Gnagák vágyait, a mi vágyainkat. Az élet érzelmi oldalát. A hasztalan oldalát. A szebbik oldalát. A titkos oldalát, amelyből mindenki akar egy szeletet hazavinni, a nyilvános életébe.

Velence nekem nem a szerelem városa, ahogy egyesek hívják. Velence a szenvedély városa. A hely, ahol a gyarló titkos vágyak megnemesednek és formát öltenek a művészet különböző formáiban. A hely, ahol az idő relatív. A hely, amely tán soha igaz sem volt.