A latin tanár, avagy az oktatás hatalma

„Cogito ergo sum” – néztem végtelen evidenciával azon szaktársaimra, akik értetlenül álltak az előtt, hogy felvettem a latin kurzust, amikor a tanrendünkben nem is szerepelt. „Európai vagyok. Természetes, hogy meg kell tanulnom latinul.” Épp így nézhettem a tanítónőmre az első iskolai napomon, amikor rácsodálkozott, hogy hogy már addigra rég megtanultam folyékonyan olvasni? „Nem tudtam elolvasni mi van odaírva.” „Hová?” „Bárhová.” Majd eltelt néhány év, az iskola kapuja helyett már sokkal többet Európa legszebb katedrálisaiban, székesegyházaiban, kápolnáiban álltam, a rejtett kolostorok felbecsülhetetlen értékű kódexei előtt, s én újfent nem tudtam elolvasni mi van odaírva. Felettébb bosszantott.

E bosszantás vitt engem az egyetemi komplexum egyik melléképületébe, abba a tanterembe, ahol a latin tanár oktatott. „Jó napot! Fáradjon be kérem, s üljön le valahová!” – vetett egy hosszabb, de feledhető pillantást rám. Ismertem ezt, hozzá voltam szokva. A felnőtt férfiak akkoriban mindig egy hosszabb pillantással konstatálták, hogy igen bájos a lány, de bájomat gyorsan el is felejtették leányságom végett. „Pláne szőke, édes istenem…!”

Én leültem az egyik legközelebb eső szabad székre, ahonnan én viszont gátlástanul végigmértem őt. Egyszerű fehér ing volt rajta, szökésbarna haja klasszikusan vágva, a kékesszürke szemein vékony, fekete keretes szemüveget viselt. Úgy volt átlagos férfi, hogy szinte az már középszerűen szürke, mégis mindenki rá figyelt, hiszen ő volt a tanár. Továbbá mindenki – jó, a jelenlévők egy része biztosan – latinul akart tanulni, a teremben abban a pillanatban pedig kizárólag ő értette és beszélte ezt a nyelvet. Középhangon, közérthetően, közfigyelem közepette kezdett el magyarázni, amit a következő másfél órában egyre sűrűbben szakított meg kérdésekkel, visszakérdezésekkel és költői kérdésekkel. Én úgy nagyjából a hetedik perc és ötödik másodperc környékén eshettem szerelembe. Teljesen nyilvánvalóan, hiszen beszélt latinul. Szívdöglesztően okos volt és művelt. Az a fajta tudása volt, ami feromon cunamiként ömlik az ember lányára, pláne leányságában. Akkoriban lettem érzékeny a férfi intellektusra, s ágyúgólyóként tarolt is keresztül-kasul rajtam, leginkább letagadhatatlanul. Úgyis mondhatnám, hogy neon rózsaszínben játszott az ilyenkor fejem fölé gyűlt köd. Ő ezt vagy nem vette észre, vagy csak nemes egyszerűséggel ignorálta. Egészen addig a pillanatig. A pillanatig, amikor én, gátlástalan szokásomhoz híven, kezemet a magasba sem emelve adtam meg neki a jó választ az egyik, talán csupán költői kérdésére. Akkor egy röpke pillanatra bent rekedt a szó a torkán és végigszaladt az idegrendszerén a tekintetem. Talán ide datálom azt a felismerést is, hogy milyen az, amikor egy férfi azért néz a szemembe, hogy hallja amit mondok. Azt a felismerést, hogy a szépséget értékes eszköznek kell tekinteni arra, hogy a szemembe nézzenek és figyeljenek arra, amit mondok.

Majd irgalmatlan zavar keletkezett benne, amikor a következő és minden további órán, a többieket ignorálva én nemes egyszerűséggel beültem a legeslegelső sorba, teljesen egyedül. Hiszen az a fajta terem volt, ahol egy kimondatlan, közös érdekeken alapuló egyezménynek eleget téve, a diákok a harmadik sornál sosem ültek előrébb, tisztelve egyrészről a tanár intimszféráját, másrészről, megtisztelve őt azzal, hogy nem az orra előtt foglalkoznak mással. Én viszont nem szándékoztam semmi mással foglalkozni, csakis latinul akartam tanulni. „Rendben.” Tette mindkét kezét a derekára, de ez már nem a korábbi megszokott, öntudatlan, vagy tudatos szónoki mozdulat volt, hanem láthatóan leplezni akarta azt a valóban irgalmatlan zavart a gépezetben, amit azzal okoztam, hogy behatoltam a szférájába, az intimbe. Hiszen ezzel, a kocka meg volt pecsételve, s győztem! „Vedd fel a szakot!” „Melyiket?” „A latin szakot.” Nézett rám azzal az ismerős végtelen evidenciával, úgy a IV. deklináció körül. „A latin nyelv csak úgy ömlik a fejedbe. Ez nagyon ritka.” Ritka is volt. A figyelme, ami rám irányult. Mindig is okos kislányként voltam számon tartva, de leányságomat betöltvén, amikor akár meglepő sem lehetne, sőt mi több, jogilag legális, továbbá úgyis minden férfi csak férfiból van, ő egészen kivételes módon, mindig, de mindig azért nézett elsősorban a bájos szemembe, hogy hallja, amit mondok. Immáron latinul is, amely nyelv valóban csak úgy ömlött a fejembe, feromon cunamiként egyenesen az övéből.

A latin nyelv, az a legszívdöglesztőbb nyelv, ami bizonyítottan nem halt ki, csupán kevesen őrzik és birtokolják. Mint például az azóta is töretlenül csodált tanár úr.