Yali Capkini (Az aranyifjú), avagy a rettenet, rendkívüli szépségbe csomagolva

Létezik az a fájdalom, amit csak más nyelven érez az ember. Ami oly mély, oly mocskos és keserves, hogy néha őszintén megijedek mit rejt a szívem. Vajon másoknak is mintha feneketlen volna a lelkük pokla? Mint a pestis, ami nem a bőrt, hanem az ember kis lába ujjától a füle hegyéig végig futó idegrendszert támadná, hogy aztán égő savként felmarja a szíve mindkét patvarát.

A Magyarországon is vetített Yali Capkini (Az aranyifjú) török sorozat¹ minden, csak nem az a klasszikus szappanopera, amit minden ítélet nélkül az ember azért néz, hogy nem is tudom. Szerelem, ármány, család itt is van persze, bőven. Mégis úgy gondolom, hogy az illetékeseknek határozottabban kellett volna figyelmezetni a kedves nézőket, hogy ez dráma és nem romantikus sorozat, így se nem a már csak békét kereső nyugdíjasoknak, sem pedig a röpke izgalmakat kereső család anyáknak nem való ez a történet, mindennemű rossz indulat nélkül. Ellenkezőleg!

 Teljes mellszélességgel tudom támogatni azt a gondolatot, hogy a film-és színházművészet elsődleges célja a szórakoztatás, hiszen a fene akarja a valós szenvedéseit valótlannal tetézni! Mondjuk én, mert én viszont az a közönség voltam, akit megcélzott ez a produkció.

 Pont egy éve láttam, majd most újranéztem az elejét úgy, hogy valójában még egy év után is kristálytisztán égett bennem minden, amit ez a sorozat akkor kiváltott belőlem. Épp ezért féltem. Egyúttal aktívan imádkozom, hogy felejtsem el azt, amit aktuálisan a folytatásról láttam, mert szeretnék arra emlékezni csupán és kitartani amellett, hogy ez az egyik leges-legjobb sorozat kezdet, amit valaha is láttam. Fontos, hogy kezdetről beszélünk, mert egy ponton túl, önvédelmi okokból nem néztem már tovább.

Habár voltam már Törökországban, mégsem mondanám azt, hogy rendelkezem azzal a tudással, illetve személyes tapasztalattal, hogy adekvát véleményt, avagy csak ismeretet tudnék átadni az ottani kultúráról, jelenlegi társadalmi normákról és emberi kapcsolatokról. De abban egészen biztos vagyok, hogy a török ember lelkülete egészen rendkívüli, ami pont annyira rémiszt meg, amennyire vonz. S őszintén nem tudom, hogy jó-e, ha ez engem érdekel. S őszintén nem tudom, hogy jó-e, ha ezt én élvezem. Azt pedig pláne nem, hogy jó-e, ha nekem is fáj.

Szögezzük le, hogy ez a történet telis-tele van egészségtelen, mérgező, abuzív emberi kapcsolatokkal. Pont. Ezen felháborodni, avagy vitázni kár is volna, hogy miért készítették, ki adott engedélyt és pénzt egy ilyen történet leforgatására, majd vetítésére, mert ezzel együtt, avagy ennek ellenére, avagy pont hogy ennek köszönhetően egyszerűen gyönyörű, amit a filmkockákra rögzítettek. 

A szereposztás, a színészi játék, az operatőri munka, a zene, a smink, a jelmez és minden egyéb, olyan minőségi, amit látva azt szoktuk kérdezni, hogy a többi gagyi miért készül ugyan, ha így is lehet? Ugye. Egyszerűen csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni róla (ha értenék hozzá). 

Azért lehet elfogadni a sok szörnyűséget, azért bizsereg bele az ember a maró fájdalomba és azért akar tehetetlenül vergődni az igazságtalanságokon, mert ámulatra méltóan művészi a rettenet, amit lát. Együtt lélegzik vele, a húsáig hatol és önkéntelenül csodálja. Pláne úgy, hogy a dráma eleinte nagyon jó arányérzékkel van vegyítve a könnyed és vágyott szórakozással. Azzal, amiért aznap is bekapcsolta az ember a tv-t. 

Tegyük hozzá, hogy az eredeti vágások kb. 2,5 órás részekre tagolják a sorozatot (ami már beszédes és erősen kategorizál), a magyar kb. 30 perces epizódokkal szemben, ami szerintem ily módon nézhetetlenné teszi. Tehát ezt is megkérdezném a már fent említett személyektől, hogy miért hoznak olyan fatálisan rossz döntést, amivel saját maguk alatt vágják a fát? Ha az alkotók úgy írták meg, úgy rendezték meg és a színészek úgy játszották el, hogy több, mint 2 órás etapokban van meg az íve, akkor miért szabdaljuk szét, hogy az egész érthetetlenül szétessen és a nézők vakarásszák az apró tüskéket, amik megakadtak a bőrükben félúton? Mint mondtam, ez nem szappanopera.

Továbbá, a szinkronba én csak belehallgattam, eredeti nyelven néztem, így nem tudom, hogy mennyire deformálhatja a karaktereket és az alkotás hangulatát a magyar nyelv, de aki teheti, törökül nézze bármilyen olyan felirattal, amit ért! Mint mondtam, a török ember lelkülete rendkívüli, ami ott reked a színészek hangszálain, s át nem ruházható. 

Hovatovább, rendkívül elfogult is vagyok, mind a török a nyelvvel, mind pedig a főszereplő Mert Ramazan Demir színésszel is. Nekem gyönyörű és megmagyarázhatatlanul izgató. Mondanám, hogy Mert pedig az ízlésem pontos inkarnációja, de a török férfiak köztudottan különlegesen szépek. A különlegességnek pedig van egy olyan furcsa természete, hogy valami lehet sokaknak természetes, míg másnak rendkívüli. Ilyen számomra a török nyelv is. S ilyen számomra valószínűleg a török ember világa, ami ebben a furcsa, elvileg valós történetet feldolgozó drámában oly módon jelenik meg, ami csak annak való, aki képes más nyelven is érezni. Vannak szép dolgok, vannak borzalmak és van az a szépség, ami miatt elviseli az ember a szörnyűséget is. Egy bizonyos határig.

Ha valaki érez elég kíváncsiságot, nyitottságot és erőt arra, hogy megnézze, akkor szerintem az első évad végén (vagy a második elején) álljon meg. Engem már az első is megviselt, de a második olyan mélyre taszított, amihez nem voltam akkor épp megfelelő állapotban (ha létezik egyáltalán ehhez megfelelő állapot). Dráma és fájdalom, kegyetlenség, düh és szó szerint ordító igazságtalanság ömlik az emberre, aminek egyszerűen nincsen vége! Mint mondtam, őszintén nem tudom, hogy a lélek poklának van-e feneke.

Arról nem beszélve, hogy a forgatókönyv időközben oly mértékben kicsúszott a hozzáértők keze közül, hogy teljesen követhetetlen és következetlen események sora követi egymást, aminek se füle se farka. A karakterek jelleméről és fejlődéséről nem is beszélve…

 Ha valaki a harmadik évadra is kitart, s ha valaki továbbnézi a második évadot is, annak csak egyetlen oka lehet és lesz, amit már írtam: a könyvön kívül minden más, és mindenki más rendkívüli. Avagy csupán azért, mert lehet Mert Ramazan Demirt nézni sokszor 2 órán keresztül, aki sajnos akkor a legszebb, ha fáj neki.

Mindenesetre mindenki tegye fel magának azt a kérdést, hogy akarja-e a valós szenvedéseit valótlannal tetézni, mert garantáltan fájni fog neki is! Nekem legalábbis nagyon fájt az, amit a címszereplő Ferit Korhannak (Mert Ramazan Demir) át kellett élnie. Habár biztosan sokan azt mondanák, hogy a sorozat alaptörténete az volna, hogy egy bántalmazó apa mellett felnövő fiatal lányt (Afra Saracoglu) akarata ellenére házasságra kényszerítenek egy gazdag és ezáltal befolyásos család legkisebb és legegoistább férfi tagjához, ahol a zsarnoki hatalom általi szenvedése tovább folytatódik immáron az újdonsült családja tagjai által is, de ez nem igaz.

Ez a történet, nem a lányról szól. Nekem nem. Ez a történet a szintén abuzált főszereplő fiúról szól, akit kényszerítenek, hogy akarata ellenére elvegyen egy ismeretlen fiatal lányt. Aki pechére, az a lány, akire sajnos igaz az a mondás, hogy „pont mint az apja”.

Egy átlagos, optimista esetben egészséges európai családban felnövő nézőnek esetlegesen elrettentő lehet látni hogyan tud egy felnőtt ember más felnőtt embereket oly mértékben irányítani, hogy nem hogy ellentmondani nem mernek, hanem még kérdezni sem, de számomra mégsem a Korhan család működése az, ami feldolgozhatatlan. Mint mondtam, nem tudom, hogy jó-e az, hogy ezt én értem. Ami engem megdöbbent, elfogadni és megbocsátani sem tudom, az az a fajta női agresszió és agresszív arrogancia, ami kendőzetlenül, s remélhetőleg csupán extrém módon ebben a sorozatban megjelenik. Köveket lehet rám vetni, de nem vagyok feltétel nélkül szolidáris nőtársaimmal. Van különbség aközött, hogy valaki azért üt, mert fáj neki, vagy azért, mert azt akarja, hogy a másiknak (is) fájjon. Illetőleg, az őszinte bántást jobban meg tudom érteni, mint a hazug mártírságot. Valószínűleg mindez oda vezethető, hogy az igazságtalanság az, amit leges-legrosszabbul tolerálok, ami minden körülmények között kiborít és amiért mindig ölre tudnék menni. A főszereplő páros esetén pedig ebben nincs hiány. Avagy csak nő vagyok, így a nőket belülről is meg tudom és el tudom ítélni. Minél többet bántanak, annál kevésbé akarok én ártani és annál jobban megbecsülöm azt, aki jó hozzám. Így, nem tolerálom a zsigeri rugdosást, akkor sem, ha annak okát érteni értem, vagy legalábbis megmagyarázni meg tudnám, ha nagyon akarnám. De nem akarom. Úgy, hogy természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sok lány és nő él kegyetlen és kilátástalan helyzetben, de nem erről beszélek most. A karakter nőiessége az, amivel nem tudok azonosulni. Legalábbis remélem, hogy nem úgy kezelem a problémákat, viselkedek és kommunikálok, mint egy agresszív és arrogáns hazug 19 éves kamaszlány. 

A szívem pedig megszakadna, hogy mit kellett és kell átélnie a címszereplő fiúnak, ha volna feneke a pokolnak, de ugye nincs. Ennyi fizikális, érzelmi és szexuális abúzust nem lehet tolerálni, még egy férfi esetén sem, avagy pont hogy egy férfi esetén nem. Hiába evidens, hogy ő pedig „tiszta nagyapja”, avagy így öröklődik apáról lányára az agresszió és az arrogancia, míg nagyapáról unokára a beteges kontrollmánia, amit jobban meg tudok érteni és bocsátani. Ha az ember még nősülni is parancsra nősül, ott és azokon uralkodik, akin tud, ha már a saját élete felett nem tud. Tudom, hogy a nőknél a sírás nem fáj annyira, amennyire gyakori, míg egy férfi könnyei nekem fájnak. Azt mondják, hogy az apa jobban félti a lányát, mert ismeri a férfiakat, míg az anya pedig a fiát, mert ismeri a nőket. Valószínűleg ezért látom a valódi áldozatnak a főszereplő „aranyifjút” női társával szemben, mert mint mondtam, magam is nő vagyok.

Korábban azt írtam, hogy felesleges felháborodni, avagy vitázni azon a tényen, hogy miért készül egy ilyen produkció, ami telis-tele van egészségtelen, mérgező, abuzív emberi kapcsolatokkal, erre tessék, várható módon én magam is kiborultam újra. De nem a sorozat tényén, hanem a történeten magán, ami habár fikció volna, de valaki ezt megírta, a színészek pedig eljátszották. Ha ezt a fajta színészetet, még lehet játéknak tekinteni. 

Ezért nem győzöm hangsúlyozni, hogy a török ember lelkülete rendkívüli lehet, mert mint mondtam, a mai napig kristálytisztán ég bennem a tekintetük. 

A Yali Capkini tökéletesen megmutatja, hogy milyen is valójában az emberi természet és hogy az abúzus, vagy a hatalom bármilyen formája hogyan deformálja az emberi lelket. Elrettentő. Rettenet az, amit látunk rendkívüli szépségbe csomagolva. Álomszerű szépség, rémálomszerű borzalommal. Nem utolsó sorban olyan filmzenével, ami épp úgy megérdemelné a nemzetközi elismerést, mint majdnem a teljes színészgárda. Én Hollywoodot élvezem, de Európát érzem is. A török vér pedig lehet ereimben csörgedez, mint talán neked is, aki ezt elolvastad.