Jártál már a Holdon? filmajánló, avagy talán Olaszországban valóban sajtból van a Hold

Számomra is meglepő módon, csak annyira vagyok elfogult az olasz filmekkel, miszerint olaszul beszélnek benne. Viszont az elkeserít, hogy sok olasz ismerősöm lesajnálja, avagy egyenesen nem is nézi őket, pedig mint a már leszögezett elfogultság hiányában, én nem egy olyan filmet tudnék mondani, amit bátran ajánlok annak is, akinek nem lesz elég az, hogy olaszul beszélnek benne.

Ilyen például a Paolo Genovese által rendezett Jártál már a Holdon? (Sei mai stata sulla Luna?) című, 2015-ben bemutatott film, amely első látásra a tucatjával készülő C kategóriás romantikus amerikai filmek forgatókönyvének olasz másolata, de nem az. Már csak azért sem, mert aki látta a rendező Magyarországon is óriási sikert arató Teljesen idegenek (Perfetti sconoscuti) 2016-os zseniális filmjét, gondolhatja, hogy egy fokkal minimum jobb lesz.

Az alaptörténet valóban nem a történetek spanyol viasza, miszerint egy sikeres, nagyvárosi és nagyvilági fiatal nő (Liz Solari) vidéken köt ki egy váratlan házörökség miatt, ahol kevésbé váratlan és meglepőnek sem meglepő módon beleszeret a helyi sármos, makacs és özvegy farmerbe (Raoul Bova), aki a házát igazgatja. Tehát a film műfajából kifolyólag (romantikus vígjáték), ne várjunk sokkoló csavart sehol sem a film alatt, pláne nem a végén. Ellenben élvezzünk minden mást!

Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy ez a film „tinglitangli”, „gagyi” és hasonlók, mert akkor ők valószínűleg nem figyeltek eléggé és nem tudnak olvasni a sorok között. Ugyanis ennek a filmnek szerintem a mellékszereplőkben van az ereje. Olyan kedves, pont annyira karikírozott, amennyire igaz karakterek gyűlnek a főszereplők köré, akik esetén nem is tudjuk eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk. Olyan emberi és olyan őszinte problémáik, vágyaik és félelmeik vannak, amik nekem kiemelik a filmet a sablonosság mézes csuprából.

Mindennemű pejoratív ítélet nélkül (hiszen én magam is vidéki vagyok), szívet melengető a vidéki emberek többre vágyása, miszerint mennyire szeretnének másnak látszani, mássá válni és más életet élni. Mindezt olyan köntösben, ami szinte már népmeseinek tekinthető.

A hagyományokhoz hűen és makacsul ragaszkodó vendéglős, illetve a modernizálni vágyó hantás versenytársa, a regényszerű, nagybetűs szerelemre vágyó vidéki lány, aki a falu határánál tovább se jutott még, és a gyermekien jólelkű „falu bolondja”, aki természetesen annak rendje és módja szerint, túljár mindenki eszén. Csupa-csupa mesebeli figura, akik azért találhatóak ott számos történetben, mert az életben is köztünk élnek. Mindig köztünk járnak, mindenki ismeri őket, még akár a nagyobb falvakban is, amiket úgy hívnak, hogy város.

A cseresznye a hab tetején pedig a főszereplő hölgy barátnője, aki különleges módon állít minket szembe a tükörrel, tökéletes módon illeszkedve a többi karakter legemberibb vágyai közé. Mert ez a film (sem) szól másról, mint rólunk. Az emberi vágyakról, ami minden cselekedetünket mozgatja kimondva, avagy kimondatlanul.

A megszokott, avagy új, a városi luxus, avagy a vidéki szükség, és a vágyott, avagy a valós szerelem boldogságának ütköztetése, felnőtt köntösbe öltöztetett népmesei formában. Ahol természetesen adott egy különleges szépségű nő és egy ritka szexi férfi főszereplő párosnak, csak hogy a nézők a végén azt mondhassák, hogy ez is csak egy „szép kis tündérmese” volt. De! Legalább olasz köntösben, akinek ez számít.