Celebrity Crush, avagy az örökké tartó szerelem

A lényeg mindig, de mindig a részletekben rejlik, s ennek ellenére az emberek nagytöbbsége hajlamos mindent „jó lesz az úgy” felelőtlen érdektelenséggel végezni. Pedig a lényeg, tényleg mindig a részletekben rejlik, s én speciel általában mindig az apróságokra koncentrálok. Az embereket sem bámulom, olyankor csak analizálok. Roppant idegesítő és modortalan lehet, elismerem. Ahogy az is, ahogy szegény Allison Pearson Azt hiszem, szeretlek című regényével elbánt a kiadó, amikor megtervezték a könyvborítót. Valószínűleg sosem vettem volna meg ezt a könyvet, de még a polcról, ingyen sem vettem volna le, ha nem adják egyenesen a kezembe, hogy olvassam el. Semmi, ismétlem semmi köze nincs a könyv külső megjelenésének a belső tartalmához, habár valóban egy nőről szól és valóban a szerelemről.

Nagyon édes, nagyon üdítő, nagyon szórakoztató és nagyon igaz. A könyv 2010-ben jelent meg, egy évvel később került a boltokba magyar fordítással, míg a történet pedig két idősíkban játszódik: 1974-ben és 1998-ban. Mindez csak azért fontos, mert azt hozzászámolva, hogy én pedig 2025-ben olvastam, kijelenthetjük, hogy van valami, ami bizony nem változik. Ami generációkon átível és habár az arc, eszköz és a köntös más, az a sokat emlegetett fránya lényeg, az ugyanaz. Kell hozzá egy srác, egy történet, és a marketing ezernyi apró kis eszköze, ami táplálni tudja azt a legősibb és legerősebb érzelmet, amit ma már csak plátói szerelemnek hívunk, a mélyen tisztelt Platón előtt tisztelegve. Ugyanis az ókori görögök óta is ugyanúgy tisztelgünk, csodálunk, rajongunk, idealizálunk és vágyakozunk, kivétel nélkül, fiúk és lányok. Ám ennek a különleges természetű érzelemnek legfőbb tudói mégiscsak a lányok, ráadásul a kamaszlányok. Akik esetén evolúciós szükséglet ennek a szerelemnek a kimaxolása és a pokol mélyére ásása annak érdekében, hogy majd nagylányként, egy nagyfiút szerethessenek. Ugyanis teljesen téves módon, az első szerelem sosem az a helyes pattanásos langaléta kamasz fiú, aki felettünk jár az iskolában és akinek kézfogásától elsőként megremeg az ember lába. Megelőzi őt egy egyáltalán nem pattanásos és már nem langaléta félisten, akinek az érintése sem kell ahhoz, hogy az ember teljes teste beleremegjen. Akit úgy szeretünk, hogy még valójában sosem láttuk. Az a bizonyos celebrity crush. Az első.

Maga a könyv szerintem teljes mértékben önéletrajzú ihletésű, de az biztos, hogy valós idolt jelenít meg. Direkt nem említem a nevét, hogy ne befolyásoljon senkit, aki esetleg most kedvet kapna a regény olvasásához. Én elkövettem azt a „hibát”, hogy utána néztem, mert szégyenszemre bevallom, hogy nem ismertem az illetőt, amivel már elmondok sok mindent, például azt, hogy én későbbi generáció vagyok és azt is, hogy nekem az evolúciós folyamat sem kellett ahhoz, hogy típusom legyen. Nekem Elvis Presley a mérce, mutatom is majd itt lentebb, hogy miért mondom ezt.

Ám valójában teljes mindegy is, hogy ki az, akiért az írónő hősnője 14 évesen, majd 38 évesen is majd megvesz, mert mint mondtam, a történet időtlen és globális. A kamaszéveket egyetlen lány sem tudja átugrani és nincs olyan éra, avagy földrajzi hely, ahol ne volna valaki, akiért rajongani lehet. Ha pedig nincs, az okos felnőttek gyártanak, a kislányok pedig kreálnak. Leginkább szentélyfalat plakátokkal, albumokat fényképekkel, kincses dobozokat újságcikkekkel, és álmokat rengeteg fantáziával. Ma már inkább csak memória kártyákat tömnek szerintem tele videókkal, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy azt a tekintetet, azt a hangot, azt a mozdulatot, azt a kezet, ruhát, cipőt, ékszert, színt és akár illatot olyan aprólékosan égetjük bele a szívünkbe, hogy kristálytisztán emlékszünk majd rá évtizedekkel később is. Az első sztár szerelmünk az, akit soha, de soha nem feledünk. Legalábbis én, biztosan nem.

Hosszan elemezhetném mindenféle pszichológiai módszerrel, hogy vajon én miért azok iránt rajongtam, akik után rajongtam, de szerintem bőven elég a következő képet megmutatnom. A két kedvenc Ken és Paul babámat, illetőleg a legeslegelső plátói szerelmeimet: Patrick Swayze-t és Kevin Richardson-t a Backstreet Boys-ból. Nem, nem Nick Carter volt a kedvencem. Hidrogénszőke fiatal fiú babám nem volt, ne is firtassuk tovább a témát és igen, a Paul babának valóban van fülbevalója, a Ken baba pedig borotválható volt, szexi borostával. Most erre mit mondjak? A sorsomat hét évesen megpecsételték a játékgyártók.