Sara Cate: Praise – Dicsérj! A könyv, ami nekem volt szánva

Soha életemben nem nyertem soha semmit szerencse alapon. Teljesítmény alapján igen, de a Fortuna sosem volt hozzám kegyes. Olyannyira balszerencsés vagyok, hogy amikor én ajándékozok kaparós sorsjegyet, még az is garantáltan veszteséges lesz. De! Tényleg a remény az, ami utoljára meghal, ugyanis végre valahára megszántak az égiek és a Maxim Könyvkiadó, mert én kaptam az egyik nyereménycsomagjukat, ami Sara Cate Praise – Dicsérj! című regényét és egy hozzá készült, Handmade by Julie V. Scott gyertyát tartalmazott. Repestem az örömtől, majd a könyvtől.

Annak ellenére, hogy sokat olvasok, valahogyan ezek a passion és 18+ tartalmú könyvek eddig elkerültek. A szürke ötven árnyalata engem is behúzhatott volna, de talán már említettem, hogy nálam a hype sok esetben fordítva működik és csak azért sem fog rávenni a lélek. Mindig csak évekkel később veszem őket elő, amikorra már épp mindenki elfelejtette. Szóval a népszerű trilógiát a mai napig nem olvastam, de most már csak azért nem, mert nincs meg.

Ez a tény azért fontos, mert nekem nem volt igazán összehasonlítási alapom, amikor kezembe vettem Sara Cate könyvét, hogy mit kellene várnom és mit nem, ami nagyon jót tett neki és nekem is, mert tetszett. Nagyon olvasatja magát, nagyon nehéz letenni és meglepően izgalmas, ahhoz képest, hogy kb. egy mondatban összefoglalható az egyetlen lineáris történetszál. Kis túlzással. Mert közben hazudnék, ha nem érintett volna sok minden mást is. Sablonos, de akár izgalmas karaktereket és kapcsolati viszonyokat vázolt fel, amiket kifejthette volna jobban, meg lett is volna még itt mit magyarázni, de nem vagyok telhetetlen. Így is tetszett.

Tetszett, mert annak ellenére, hogy sejthető volt a teljes sztori és nem is lepett meg csavarokkal sem, mégis valahogyan izgultam és kiváncsi voltam, hogy mi fog következni. Pontosabban nem is arra, hogy „mi”, hanem hogy „hogyan”. Ami valószínűleg annak volt köszönhető, hogy úgy meg tudta írni a jeleneteket, hogy teljes mértékben el tudtam bennük merülni. Élők voltak a pillanatok, filmszerűen előttem voltak a képek. Hiszen valljuk be, ez volt benne a lényeg.

Aztán persze a jön az igazi lényeg, a szomorú valóság. Az, hogy vajon miért hatott rám? Miért hatnak ezek a könyvek a női olvasókra? Mert extra. Mert mese. Mert álomkép. Pont olyan, mint a Hamupipőke hercege, csak felnőtt változatban. S ez az, ami szerintem valahol nagyon ijesztő. Ugyanis, nem azt mondom, hogy a könyv nem tartalmazott egyetlen olyan szexuális aktust, vagy eseményt sem, ami valószínűleg ne lenne már az emberek többségének komfortzónáján kívül, de hát azért na. Egyszer sem rándult meg a szemöldököm.

S nagyon remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy én láttam már túl sok mindent, hanem hogy a Netflix sugároz túl sok mindent. Pláne úgy, hogy a könyv, minimális erőszakot sem tartalmaz, külön szájbarágósan kitér arra, hogy semmi olyat nem teszünk a másikkal, amit az nem akar. Szóval ez a mai világban szinte már példamutató, mintsem szégyellni való fétis. Hiszen, a dom-szub szexuális fétisről szól a könyv, ha eddig nem említettem volna.

Ám amit mondani akarok ezzel az az, hogy egy domináns férfi az ma extra. És a dominánst most általánosságban szeretném érteni. A főhős egy sikeres kreatív férfi, aki igazi férfias testalkattal rendelkezik, jól és elegánsan öltözik, illemtudó, határozott és korrekt. Nem mellesleg jószívű és nem mellesleg úgy domináns a szexben, hogy valójában figyelmesebb bármely Netflix és köztünk járó férfiegyednél. És ez extra! Ez titkos, ez vágyott, ez megítélendő. Ez nagyon kétségbeejtő. Ide jutottunk, hogy ha egy férfi olyan, amilyennek egy férfinak lennie kellene, az extra és női írók sikert halmoznak vele. Egy olyan képzelt karakterrel, akiről ezek szerint a nők szívesen olvasnak, mert hiánycikk.

Azt persze nem értem, hogy miért kell karaktergyilkos módon elromantizálni az ilyen sztorikat, de ez is csak azt bizonyítja, hogy lehet, hogy nem kell, de szükséges. Szüksége van a nőknek a happy endre, szükségük van arra, hogy elhiggyék, hogy ilyen férfiak léteznek és ilyen férfiak mellett ki lehet kötni. S persze reméljük, hogy valóban léteznek és mint fentebb már említettem, megtanultam, hogy tényleg a remény az, ami utoljára meghal.

Én a könyvet máshogy fejeztem volna be, ám gyanítom, hogy nálam fiatalabb volt a célközönség. Igazából már maga a könyv is nekem picit mesés lett, mert őszintén kétlem, hogy egy középkorú, fétis klub tulajdonosát oly könnyen le lehetne venni a lábáról néhány olyan szexuális tevékenységgel, amik viszont biztosan senki komfortzónáján nem esnek kívül, de hát mint mondtam, ez egy felnőtt tündérmese.

Reményt akar adni. Hiszen mindenki dicséretre vágyik, kortól és nemtől függetlenül. Ebben a könyv, hibátlan.

Ezúton köszönöm még egyszer a kiadónak!